Ismét egy különleges hely: Pampus Muiden/ Pampus- sziget, a Stelling van Amsterdam, így az Unesco Világörökség része. A Stelling van Amsterdamról, az amszterdam környéki erődrendszerről itt olvashattok magyarul: https://frizfold.wordpress.com/tag/de-stelling/
A Pampus- sziget több száz éves történelemmel rendelkezik. Régen a hajós kereskedők, illetve a legénység használta, amikor arra vártak, hogy behajózhassanak Amszterdamba. Várakozás közben kicsit ‘kirúgtak a hámból’, majd a mámorukat itt aludták ki. Jelenleg az erődöt önállóan, a ‘Pampus Xperience alatt is felfedezhetitek. Ez egy interaktív, multimédiás kiállítás, amit vezető nélkül tudtok teljesíteni.
Hollandia talán legmagasabb és egyik legdélibb pontja az ide érkező turistáknak meglepetést tartogat: 322,5 méteren, a Vaalserberg csúcsától úgy harminc méter távolságban egy három zászló szegélyezte oszlop látható, rajta 193 és 1032-es számokkal. Ez a hely Hollandia, Belgium és Németország hármas határa. Ezen a ponton két lábbal egyszerre három országban állhatsz.
Egy kicsit távolabb, a Belgium határait jelző szürke köveken két különböző vonal látható, amik egyre közelítenek egymáshoz. Lehet, hogy a jelzések lefektetésekor hibáztak volna? Nem. Ez az egykori ‘Neutraal Moresnet’ (1816-1920) maradványa. Egy feltűnően vékony kis terület, csak 344 hektár nagysággal és 11,4 km kerülettel. 1839. után évtizedekig ‘élt együtt’ a három állammal.
A Moresnet környéke 1082-1794. közt a limburgi hercegséghez tartozott. 1556-1795. közt Habsburg Hollandia egyik régiója volt. Ahogy Észak- Hollandiát, a francia csapatok Limburg-öt is lerohanták, majd a hercegség Luik-kal együtt Ourthe- megyéhez lett csatolva. 1804-1814. között sok európai állam Napóleon irányítása alá került.
Az 1815-ös waterlooi vereség után a hatalmas francia birodalom összeomlott, ebből fakadóan adminisztratív káosz alakult ki. Európa nagy részén újra kellett húzni a határokat. Ezek megbeszélései a bécsi kongresszus idején folytak, ahol a győztesek sok huzavona és cselszövés (politika) után úgy határoztak, hogy ‘de Noordelijke Nederlanden’/ Hollandia, de Zuidelijke Nederlanden/ Belgium és Luxemburg I.Willem (Vilmos) király fennhatósága alatt egyesül, így megalakul a Holland Egyesült Királyság (het Verenigde Koninkrijk der Nederlanden).
A Moezel-nél levő háromszögből, ahonnan a Holland Egyesült Királyság, a Porosz Királyság és a Francia Királyság határa találkozott- a jelenlegi Schengen-nél (Luxemburg)- első számmal kezdve elkezdték letenni a határjelzéseket. Ez egészen a 188-as jelig jó ütemben haladt.
Viszont attól, ahol a Lukerrijbaan/ Chausséé de Liège és Moresnet önkormányzat határai kereszteződnek, egészen a Vaalserberg-nél a három ország határának találkozásáig nem volt világos, hogy hol is áll pontosan a porosz és a holland királyság közti határ. A gond oka: a Bécsi Egyezmény két cikke egymásnak ellentmondó, ami a földmérők köreiben zavart okozott.
Határgondok A Bécsi Szerződés 25. cikke kijelölte a Porosz Királyság határait, míg a 66. cikk a Holland Királyság határait írta le. Az előbbiben az országok határa két kilométerrel nyugatabbra lett meghatározva, mint a későbbiben. Véletlen pedig eközé került Vieille Montagne korábbi jövedelmező cinkbányája. Emiatt nem volt egyértelmű az sem, hogy akkor hová tartozik a Moresnet önkormányzatába tartozó Kelmis falu, illetve maga a cinkbánya. Persze a bánya gazdasági jelentőssége mindkét országnak fontos volt és meg akarta szerezni, hogy a bányászatot a saját területén belül folytathassa. A témában a poroszok és a hollandok vagy 60 tárgyalás után sem tudtak megegyezésre jutni, így, hogy a konflikusra megoldást keressenek, egyelőre az ügy halasztásra került.
Erre végül az Aacheni Határmegállapodásban került pont, amikor a felek kijelentették, hogy a terület, ahol Kelmisben a cinkkel kapcsolatos tevékenység folyik, semleges státuszt kap. Hivatalos nyelve a német lett. A nemzeti érdekek védelméért egy holland és egy porosz biztost neveztek ki. Ezzel a régi Moresnet önkormányzat három részre szakadt: egy, a keleti rész a Porosz Királyság, a nyugati rész holland fennhatóság, míg a középső rész semleges (Semleges Moresnet) besorolás alá került. E döntés következtében Kelmis falu mind a 256 lakosa elvesztette korábbi nemzetiségét.
A semleges terület egyetlen hivatalos átkelőhelye a Geul-híd lett, Kelmis délnyugati oldalán. Itt volt megtalálható a Porosz és a Holland Királyság közös vámhivatala is. 1818-ban a Semleges Moresnet nyugati és keleti oldalain több tölgyfa határoszlopot helyeztek el, rajtuk 188-192-ig terjedő sorszámokkal. A 193-as számnál, a Vaalserberg jelenlegi, három ország határán álló pontján ismét találkozik a semleges zóna keleti és nyugati határa.
1830-ban Dél- Hollandia- ebbe beleértve Limburg egy jókora részét is- elszakadt Észak- Hollandiától és megalakult az új Belga Királyság. Innentől kezdve a három részre szakadt Moresnet teljes joga Brüsszelé lett. Az 1839-es Londoni Megállapodás Limburg keleti részét Hollandiához csatolta, ami a Vaals-nál található hármas országhatárt négyesre változtatta. Adó- és csempészparadicsom A Semleges Moresnet adói alacsonyak voltak. Ezen felül a bérek, egészségügyi létesítmények és a munkakörülmények a környékbelinél jobbaknak bozonyultak. A semleges terület lakóinak különleges helyzetüknek köszönhetően nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie. Nagy érdeklődés övezte a helyi kaszinót is, mivel a szerencsejáték a semleges zónában nem volt állami szabályozáshoz kötve, emiatt annak törzslátogatói gyakran a régió csempészei voltak. A jövedéki adó elkerülésére három Kelmis falubeli címen alkoholt pároltak le. A terület rendőrsége (egy fő) persze a megnövekvő bűnözéssel és csempészettel nem volt képes megbirkózni. A népesség- a cinkbánya virágzásának köszönhetően is- nagyjából negyven év alatt a tízszeresére nőtt.
Mivel az 1816-ban levert tölgy határoszlopok elkorhadtak, 1869-ben úgy határoztak, hogy helyüket kőoszlopok jelölik majd. Ezeket a római I-LX számokal jelölték. Az I. Kelmis délnyugati oldalára, a XXX. a ‘Route des Trois Bornes’-hoz, a jelenlegi hármas országhatár közelében került elhelyezésre. A LX. pedig Semleges Moresnet délkeleti határára, az Aache és Liège közti főútra került.
A cinkbánya leállása és az eszperantó 1884-re majdnem kimerült a cinkbánya. Emiatt a Smeleges Moresnet gazdasági létjogosultsága hirtelen megkérdőjeleződött. A helyiek a gond kezelésére több javaslatot is felvetettek.
Még 1863-ban, Preußisch Moresnet-ben, Jansmühle-ben letelepedett le Wilhelm Moly háziorvos, aki népszerűsége/ segítőkészsége okán megszerezte a cinkgyár cégorvosi, majd a Neutral Moresnet polgármesterének tanácsadói állását, később alpolgármesterré nevezték ki. Az orvos lelkes bélyeggyűjtőként azon tűnődött, hogy a semleges terület miért nem ad ki saját bélyeget. Megalapította a ‘Kelmoster Verkehrs Anstalt’ postai irodát, ahol nyolc különféle bélyeg forgalmazásába kezdett. Ezeket alig két héttel később a belga és a német felügyeleti biztosok betiltották arra hivatkozva, hogy a ‘miniállam’ megtartotta a napóleoni szabályozást, miszerint a postai ügyek intézése csakis a kormány hatáskörébe tartozhat.
Dr. Molly bélyeggyűjtés mellett a nyelvek szerelmese is, több klasszikus és modern nyelven is folyékonyan beszél. Ezek egyike az eszperantó, amit Ludwik Lejzer Zamenhof lengyel nyelvész/szemész talált ki/ alapított meg 1887-ben. Dr. Molly 1906-ban találkozik egy francia nyelvészprofesszorral, Gustave Roy-jal, aki a Semleges Moresnet prominens személyiségét megpróbálja rávenni, hogy hozzák létre a semleges zóna szabad államát. Úgy látszott, sikerrel.
Amikejo Állama Egy évvel később a helyi lövészklubban Roy és Dr. Molly propaganda eseményt szervez az eszperantó népszerűsítésére, amihez részben az ingyen sört hívják segítségül. Ezzel próbálják a lakosságot a tervnek megnyerni. Megalapítják az ‘Amikejo’ eszperantó egyesületet is, hogy a terület lakói közt a lehető leggyorsabban emelkedjen az eszperantó nyelv tudása.
1908. aug. 13-án, jókora európai reklámkampány után ismét eszperantó talákozóra kerül sor, ahol a helyi lakosságon kívül nagyjából száz ‘eszperantista’ szerepel. Itt kihirdetik az Eszperantó Szabad Államot, ‘Amikejo’-t. Bemutatják Amikejo zászlaját és címerét, illetve felhangzik az új eszperantó himnusz, az Amikejo- mars.
A Semleges Morsnet lakossága eztán nem sokat tesz az Eszperantó Állam létrejöttéért, aminek fő oka az, hogy a németek- egy új állam létrejöttétől tartva- megakadályozzák az Eszperantó Mozgalom központi irodájának Genfből Kelmisbe költözését. Ugyan a lakosok még jó ideig beszélnek az önálló államról, de valódi tevékenység kevés történik. Eztán kitör az első világháború, a német csapatok bevonulnak a semleges területre és Belgiumba.
Ennek vége, a német kapituláció után a Versailles-i Békeszerződés a Semleges Moresnet státuszt megszüntetve a területet Belgiumhoz csatolja. Ezzel vége az egykori Eszperantó Államnak, így a négyes országhatárból ismét három lesz.
Vaalserberg és Kelmis közt a hatvan határjelző kőből 52 még mindig látható. Némely másik útburkolat alá került, múzeumba, vagy egyszerűen eltűntek. A megmaradt kövek egy régi kor néma tanúi, amik miatt érdemes túracipőt húzni és bebarangolni a környéket.
A napokban a környékbeli térkép nézegetése közben a szemembe ötlött a táj egy különleges részlete: kissé a fésűre hasonlító, csíkos terület. Víz, föld, víz, föld, víz, föld, vékony csíkokban, sűrűn egymás után. Nem gondoltam volna, hogy ennek magyarázatára egy Bálint gazda oldalára feltett cikkben találok rá. Ott ugyanis illusztrációként hasonló tájról készült fényképeket használtak, amik nyomán azonnal utána is néztem, hogy ugyanarról van-e szó. Nos, igen: ez a tőzegkitermelés öröksége.
Errefelé- értsd: észak, most épp Drenthe és Groningen határvonaláról lesz szó-, réges-régen mocsár volt. Az évezredek alatt itt vastag réget tőzeg rakódott le. Ennek kitermelését jó háromszáz évig végezték, ami a táj drasztikus megváltozásával járt. A felső talajréteg jószerint leszedésre került, a mocsárra jellemző, néha csak itt megtalálható növények közül sok eltűnt. A mocsárból egymással párhuzamos vízrendszerek lettek, mellettük egy- egy hosszú partszakasz. Víz, egy csík föld, majd ismét.
A tőzegkitermelésnek két fajtája volt. Itt előbb a talajba leásva meghatározták a tőzeg mélységét, a vízfolyás irányát, majd a területet 100 méter széles parcellákra, eztán pedig a kitermelés helyét árkokkal kijelölt mezőkre osztották fel. Utána hosszú időre, néha tíz évre is békén hagyták, hogy a talaj fokozatosan elveszítse víztartalmát. A tényleges munkának csak eztán álltak neki.
A kitermelésnek a mérővonalak mindkét oldalán, kétszáz méter hosszan, 4,5 méter szélességben kezdtek neki. A használhatatlannak ítélt felső réteg, a ‘bolster’ nagyjából egy méter mélységig szétdarabolásra került. Ezt az anyagot a rakodóterületen szórták szét. Ennek eltávolítása után kezdődhetett meg az valós kitermelés. A bolster leszedése után kivágták alóla a tőzeget, ami létrehozta a ‘splitting-et’, egy, a homokos talajig mélyedő hasadékot. Innen már lehetőség nyílt az ásásra és tárolásra. Ezt szélesítették mindkét oldalon tovább.
A tőzeg kitermelésével új vízfolyások kiásására volt szükség, hogy azon az anyagot el tudják szállítani. Ezek kivájása a tőzegszezon (kb. március- június) után jöhetett. Itt minden egyes nap új gátat kellett kiépíteni. A vizet kézi erővel pumpálták ki. Egy ilyen vízfolyás 7,5 méter széles és 1,8 méter mély volt. Végül ezek az árkok három évszázad alatt egy bonyolult, finom vonalú rendszert alakítottak ki.
A munkát egy-egy 6-9 főből álló csapat végezte. Egy csinálta az elővágást, majd a felvágott tőzeget más talicskára tette, amit a lerakó területre vittek (talicskánként kb. 70 kiló) és lepakolták úgy, hogy az oldalukat egy másik kockához illesztették. Ezeket megtaposták, illetve néha megforgatták. Végül magas, hézagos halmokba rakták, hogy még inkább ki tudjanak száradni.
Az elszállítás csak eztán következett. Amikor a fő vízfolyás elkészült, képbe kerülhettek a tőzeghajósok, akik a téglákat elszállították. Ők ezeket általában tjalk-kal ((belföldi vizeken használatos teherszállító hajó) és halászhajókkal (pl. bolschepen) vitték tovább. Ebbe a folyamatba a munkások a családjukat is bevonták. A téglákat felvitték a hajó rakterébe, ahol óvatosan egymásra fektették őket. Ebben főleg a nők bizonyultak ügyesnek.
Ezeket a kész tőzegtéglákat az energiaszegény időszakban fűtésre használták, mind az iparban, mind a háztartásokban.
Többek közt ennek állít emléket az UNESCO világörökségek közé beválasztott De Hondsrug Unesco Global Geopark.
A Hondsrug Hollandia egyetlen Global Geoparkja, az UNESCO világörökségek része A geopark olyan terület, ahol a geológiai örökséget és a nemzeti értékkel bíró tájat kiemelten kezelik. Itt a természetvédelem, oktatás, illetve a fenntartható fejlődés játszik szerepet. A Hondensrug egy geológiai, ökológiai és kulturális szempontból is egyedülálló terület. Egy hatalmas jégtömeg alakította ki úgy 150.000 évvel ezelőtt, ami a sík tájból dombokat, völgyeket és patakokat alkotott. Területén dolmeneket, temetkezési halmokat és szekerek nyomait találhatjuk, keleti oldalán tőzegkitermeléssel foglalkozó kolóniák keletkeztek.
A térképen a kitermelésnek egy csomó település a mai napig is őrzi az emlékét: Heerenveen, Hoogeveen, Klazienaveen, Veendam, Veenhuizen, stb. Sokan már utána sem gondolnak, hogy mi a név eredete (többek közt eddig én sem, pedig elvileg tudtam, mit jelent). A ‘veen’ jelentése ugyanis láp, vagy tőzeg.
A tőzeget már réges-régóta használják. Most is. Ez valójában a mocsaras területeken található, lebomlóban levő növényi maradványokból és szerves anyagokból áll. Régen tüzelőként hasznosították, mostanra inkább a kertészet használja fel.
Végül megtalálták a felhasználási (eladási) lehetőséget a korábban hulladékként félredobott felső talajréteg (lásd fenn: bolster) számára is: felfedezték, hogy jó a vízmegkötő képessége, ezért alomként lett keresett. Többek közt a lovak alá, szalma helyett vették igénybe.
Másutt, mint Amszterdam környékén is, másfajta módszert használtak. Itt a tőzeget kotrással szedték ki a vízből, majd egy plusz deszkatalppal ellátott fapapccsal megtaposták, szárították, formázták. Ez is mély árokrendszerek kialakulásához vezetett, amik egyre szélesedtek, míg a mellettük levő földcsík egyre keskenyebb lett. Az erózió pedig még tovább rombolta. Későbbi hatásai most a tájon hol jobban, hol kevésbé láthatók. Ez most, turistaként, vagy légi felvételről nagyon szép és sokakat vonz. Ez idő tájt sokan érkeznek a vizek melletti vakációs házikókba, rekreációs és horgászati céllal.
A másik oldala- mindig van másik oldal- a természetet károsító hatás, ahogy már szó is volt róla. Az ilyen jellegű tájformálás, mocsárlecsapolás, talaj felső részének lenyúzása komoly hatásokkal jár. Persze fontos volt. Az emberek (valamelyes, igencsak soványka, épp csak éhenhaláshoz elég) megélhetését biztosította évszázadokig, mialatt persze a válalkozók megtollasodtak, de közben egy csomó mást tönkretett. Így fura, vagy sem, de Frízföld nemrégiben a tőzegkitermelés miatt már kompenzációt követelt. Ezzel nem is volt egyedül.
A szakértők szerint a tőzegkitermelés hatására a talajszint lejjebb zuhant, néha akár egy méternél is többet. Emiatt a mezőgazdasági területeket elöntötte a víz. Ennek szemmel látható példái Drachten és Lemmer közt mai napig is észrevehetők. Az ilyen víz alá került területek- több száz hektár- alig tarthatók szárazon. Ez pedig még csak a mostani hatás. A régebbre visszanyúló: az egykori munkások lakhatási és életkörülményei anno olyan embertelenek voltak, hogy az ő utódai számára is kártérítést vártak.
Ez kicsit olyan, mintha tarra vágnának egy erdőt, mert kell a tüzelő, de aztán panaszkodni mennek, hogy ‘eltűntek a vadak, nincs hús, gomba, erdei gyümölcs, éhen halunk. Nem is értjük, hogy mi történhetett.’ Szükség és igény volt, környezetkárosítás és gond lett. Amúgy Noord- Holland emiatt már 2020-ban 18 millió támogatást kapott arra a célra, hogy a további károkat meg tudják előzni. Ez az úgynevezett ‘Veenplan’, ami Klímaegyezmény része.
Viszont ha kívánod, az egykori tőzegkitermelés helyén most vízparti házikót bérelhetsz, vagy hajózni indulhatsz. Ránézésre tényleg szép.
Hollandiában a mai napig több, az év végéhez kapcsolódó tradíciót tartanak. Ezek némelyike nem fejeződik be december 31-én, hanem január első napjaiban jön a ‘csattanó’- legyen az az akció utáni takarítás/ balesetmegelőzés, vagy ellopott tárgyak visszaszállítása.
Az egyik legrégebbi, nem mindenütt látható a több száz éves tradíció: ‘torokkenés és harangozás’. (A torok megkenése nálunk is elég ismert hagyomány.) A szokást még két faluban tartják fenn: ezek Schildwolde és Scheemda (Groningen tartomány). Az óév utolsó napjára összegyűjtött pénzből italt (más forrás szerint ételt és cigarettát is) vásárolnak, hogy azzal kínálják a harangozókat, ugyanis ezen a napon órákon át kell húzni a harangot, ami kemény munka, a torok kiszárad. Így a bizottság hatkor megszámolta az összeadott pénzt. Eztán a megfelelő itókák beszerzése után este nyolctól reggel nyolcig egyfolytában húzták a harangkötelet: előbb a polgármester, majd sorban a falusiak.
Ellopott dolgok: ‘stunt’ a neve annak, amikor az óév utolsó napjaira az ifjúsági szövetségek ellopnak valamit, ami lehetőleg nagy, feltűnő, valami ok miatt nehezen elmozdítható. Magyarul a fene sem gondolná, hogy egyik pillanatról a másikra lába kél.
Ilyen most több is történt: Hilversumból az NPO Radio 2 műsorának ikonikus betűit, a ‘TOP 2000-t’ tüntették el. Ezt még szilveszterre vissza is vitték, mivel nagy felhajtás lett körülötte: a rádió nem volt olyan megértő a móka iránt, mint azok addigi ‘élvezői’. Egyébként korábban ez a szövetség (név szerint kecsketenyésztők) az Olimpiai Stadion gyűrűit, illetve Amszterdam legfontosabb teréről, a Dam-ról André Hazes szobrát lopta el. Voltak, akik komplett hajót szereztek a tréfa céljára- itt a tulaj nagyjából csak annyit reagált, hogy vár újévig, ‘hátha csak tréfa’. Amúgy ez nem kis teljesítmény lehetett: a jármű közel 15 méter hosszú és 7 méter széles, ennek ellenére (persze) senki sem látta, hogy mi történhetett vele.
Nyom nélkül felszívódott egy olajkitermeléshez használt ‘bólogatójános’ – a föld feletti fém/ a szivattyú része -, emellett egy településből a tengeri hősöket ábrázoló hatalmas szobrok is. Ezek elszállítását állítólag sokan látták, de senki sem tett semmit, nem lépett közbe.
A legutolsó- általam ismert- szilveszteri csíny során egy szintén embermagasságúnál nagyobb szobor indult útnak: egy körforgalmat díszítő óriási kacsafej utazott Gouda környékéről Frízföldre. Az ezt megfújó szövetség szóvivője azt nyilatkozta, hogy ezzel az önkormányzat figyelmét szeretnék felhívni az ifjúság lakásgondjaira: arra, hogy több lakást kellene építeni a fiatalok számára. Arról, hogy ebben mit segít egy kacsafej, nem adtak tájékoztatást.
Nemrégiben szó volt a szilveszteri hagyományos máglyagyújtásról. Ezeket a hatalmas tüzeket mára- korszerűen- raklapokból készítik el. A raklapok viszont jócskán meg vannak erősítve, szögelve/ csavarozva. Természetesen ez a hatalmas mennyiségű szög nem maradhat a hágai tengerparton, hogy a látogatók beletrappoljanak. Nem is hívják Hamupipőkét, hogy válogassa már ki a homokból a szögeket… Korszerű megoldást kerestek rá: hatalmas, erős mágnessel vadásszák össze őket. Remélhetőleg hatásosan. Erről videós összefoglaló: https://www.facebook.com/watch/?v=988280548815202
A szilveszterhez- újévhoz itt hozzátartozik a kötelező jellegű oliebollen, a holland ‘fánk’. Története szerint régen még oliekoek-nak, olaj(os) sütinek hívták és legelső ismert receptje 1667-ből való. Valószínűleg már jóval korábban is csináltak, csak annak nincs írott nyoma. Mivel akkoriban a tél még sötét és hideg volt, az elérhető alapanyagokból készítettek kínálnivalót az ünnepek alatt érkező énekeseknek. Ezek a liszt, élesztő és szárított gyümölcsök voltak. Ráadásul ez a süti laktató és jól elosztható is, tehát jól jött a hideg napokon az éhes embereknek.
Most- a napokban- Nesselande-ban, Rotterdam keleti városrészének egy csatornájában több zsák ilyen fánkot találtak. A kotrás során a vízügyi igazgatóság munkásai találtak rá a tizenhat zsákra, amiket markolóval kellett kiemelni, mivel teleszívták magukat vízzel. Azt, hogy ki dobta így, ebben a formában/ módon ki, nem tudni. Talán egy munkáját-, mindent elunó pék, aki inkább szerette volna az ünnepet a családja körében tölteni. Ez érthető.
Még egy lopás, bár nem hagyományos csíny, de annál pofátlanabb: Újév éjszakáján egy ‘kinderboerderij’- ból, azaz olyan tanyáról, ahol a gyerekek által simogatható állatokat tartanak, elloptak két nyulat. Velük együtt egy csomó takarmányt, almot, tehát elég valószínű, hogy nem pörkölt céljára vitték el őket. Ugyanazon éjjel egy másik tanyáról eltűnt egy nyúlketrec. Érthető, hogy a tulajdonosok/ rendőrség szerint a két ügynek némi köze lehet egymáshoz. Ettől még csak bosszúsak lehettek, de igazán akkor esett le az álluk, amikor egy héttel később arra keltek, hogy a gátlástalan tolvaj visszavitte az egyik nyuszit, hogy egy másikra cserélje. Azaz visszalopta az addig elvittek egyikét, majd elegánsan távozott egy újabbal. A gondozók némi logikázás után valószínűsítik, hogy az esetnek érthető a magyarázata: a másik tanyáról lopott ketrec viszonylag kicsi, míg a visszavitt állat dagi, legalábbis jókora. A másodszor választott nyúl jóval kisebb, tehát a kis ketrecben is gazdaságosan elfér majd a társával.
Kicsit olyan, mint a magyar viccben: ‘Vádlott, miért tört be ugyanabba az üzletbe egymás után ötször? – Elloptam egy ruhát a feleségemnek, de négyszer kicseréltette.’
Jó ideje Hollandia északi csücskén élve nem is gondoltam volna, hogy ilyen csodára bukkanunk. Eredetileg ‘csak’ egy különleges madárlest akartam volna felkutatni, de végül ez jóval többre sikeredett, mivel a képek, térkép böngészése közben kiderült, hogy az egy fantasztikus erődítmény mellett található, amit az ide látogatóknak szintén kár volna kihagyni.
Ez a ‘Vesting Bourtange’, egy csillag formában épült erődrendszer, amit úgy újítottak fel, hogy visszakapja az eredeti formáját. Az, hogy ezt a hagyományőrzés, vagy a turisztikai célok miatt tették szinte mellékes is: a lényeg a látvány, amit az érdeklődők kapnak.
A hely régen- mint Hollandiában oly gyakran- egy mocsaras területen levő homokhátság volt, ami az egyetlen utat jelentette Németország és Groningen városa között. Mindenki a hátságon elhelyezkedő utat kellett, hogy használja. Fontosságát persze a politikában is hamar felismerték: Orániai Vilmos ( 1533-1584) katonai védelmet kívánt itt építtetni. Ennek eredménye lett a ‘bevehetetlen Bourtange’, ami 1593-ban készült el. Ragadványnevét onnan kapta, hogy az összes ellenséges támadást sikerült visszavernie. Ez az egyetlen holland erőd, amit sosem sikerült elfoglalni.
Ennek szíve az ötszögű vásártér, itt álltak a legfontosabb hivatalnokok házai. Innen vonulhattak a katonák az utcákon át a védőfalakhoz, ahol az őrházak is álltak. Az évek során az erődöt többször is átépítették, többek közt úgynevezett ‘ravelijk-eket’, ‘contrescarp-eket’ építettek, amiket ‘hoornwerk-ekkel’ kötöttek össze, azaz mindenféle, a védelmet szolgáló szarvval, kiszögelléssel és fallal. Ez adja különleges, csillagszerű formáját.
– Ravelijn: Az erődítmény/ ‘szarv’ közepén egy nagyjából három/ötszög formájú védelmi vonal, a bástyák, falak és a kapu a védelmére. A katonák innen tudták pl. a kapukat ostromlókat tűz alatt tartani.
– Contrescarp: A vizesárokhoz tartozó (ferde/ meredek) külső töltés, ahol a támadóknak le- és fel kellett mászni ahhoz, hogy az erődítményt bevehessék. Ezekbe a falakba néhol védőállásokat telepítettek.
– Hoornwerk: a holland erődökre jellemző csillagos formát adó, megerősített fallal készített védelmi vonal, ‘csücsök’: szarv vagy korona formában. Általában két félbástyából áll, amit hosszú, egyenes falak kötnek össze a várárokkal.
Bourtange-t legutoljára 1742-ben erősítették meg, majd a mezőgazdaság, katonai tevékenység és az országhatáron átívelő csempészet hatására virágzásnak indult. Később a változás ezt az erődítményt is elérte: a helyét körülvevő mocsár kiszáradt, a modern hadak védereje pedig megnőtt. Emiatt a kormány 1851-ben úgy döntött, hogy lebontásra kerül, amit csak a piactér hatalmas fái, két kapitányi épület és az őrnagy szállása úszott meg.
A területet ezután az 1960-as évek gazdasági válsága sújtotta. A mezőgazdaság gépesítése miatt vidéken egyre kevesebb volt a munka, emiatt a fiatalok a városokba költöztek. A régió újjáélesztése céljából a tartomány és az önkormányzat az erőd újjáépítése mellett döntött, hogy így Bourtange turisztikailag vonzóvá váljék.
Ez sikerrel járt: a húsz éves- munkahelyteremtő- helyreállítás során az erődítmény visszakapta az egykori legnagyobb, 1742-es formáját. A munkálatokhoz a korabeli atlaszokat használták fel, ezek alapján épültek újra a sáncok, malmok, laktanyák, fűszertárolók, kapuk és a vár többi része. Ezt olyan komolyan vették, hogy még a katonák korabeli illemhelyeit, az úgynevezett ‘titkokat’ (secreten) is újraépítették. A korábban említett, a bontást megúszó évszázados hársfák Groningen tartomány legidősebbjei, amiket a felújítás során a lehetőségekhez képest szintén rendbe tettek.
Mostanra úgy tűnik, mintha nagyjából 250 éve megállt volna benne az idő. A turistákat a felújított település, a múzeum és az erődítmény körül futó 6,5 km-es sétalehetőség várja. Ezek során jól látható az egykori katonai erődítmény utcarajza, épülettípusai, sáncai és bástyái, az ágyúkkal, őrházakkal. (Figyelem: a sétaút területe a Groninger Landschap része, legeltetés folyik rajta. A kutyákat pórázon kell tartani!)
Az erőd ma -természetesen- a turizmusból él. Az egykori katonai épületekben ajándékboltok, éttermek állnak, éjszakai szállást pedig az egyik legénységi szálláson is lehet foglalni. Az egykori lőporraktár esküvői helyszínként szolgál.
A legnagyobb szenzáció viszont az évente megrendezésre kerülő legnagyobb holland történelmi játék, ‘Bourtange megtámadása’. Itt több száz színészkedő játssza le újra a spanyol- holland csapatok csatáját. … Közelében, Dollard-ban található az a különleges madármegfigyelő, ami miatt végül az egész helyszínt felfedeztem. A ‘De Kiekkaaste’ Hollandia -sokáig egyetlen- olyan madármegfigyelő állomása, ami a gátakon kívül helyezkedik el. Emiatt már többször meghúzták a vészharangot, hogy el fog süllyedni: a magas vízállás lehetetlenné teszi az oda/visszajutást, mert a víz ellepi a pallót, amin keresztül elérhető.
Erre persze figyelni kell, de cserébe az öt méter magasan álló faházból, a nádas közepéből, egyedülálló helyről lehet a madarakat megfigyelni. Kis szerencsével pedig a fókákat, vagy néha barna delfint is, mivel a Watt-tenger árapálya számos egyedülálló állatot vonz.
A Kiekkaste a német határ közelében, a gát külső oldalán található: eljutni oda egy hosszú gyalogösvényen keresztül lehet, ami a mocsarakon vezet keresztül.
Frízföld és Hollandia blog 