Egy lépés a múltba- a természet és az emberek érdekében

Néha hátrálni kell, mert az segít. Ez érvényes most egy csomó ember otthonára, így az amúgy is problémás lakhatásra is hatással van, illetve ez a tapasztalata több holland természetvédelmi szervezetnek is. Többek közt ez az amit a fríz It Fryske Gea is csinál: jókora lépést tesz vissza az őshonos fajok mentése érdekében.

Hollandia történetében az egyik legfontosabb feladat mindig is a vizek megregulázása volt: a gátak építése és a talajvíz kiszivattyúzása, elvezetése. Az ország így növelte meg jelentősen a méreteit.
A polderek- kiszivattyúzott, kiszárított területek- eztán lakhatóvá váltak. Kellett is, lévén az ország népsűrűsége nagy és egyre nő. Ahol nem falvak épültek, azt főleg növénytermesztésre vagy állattenyésztésre használják.
A vízszabályozás- szivattyúzás eredményeképp alakult ki az a táj, amit most láthatunk. Szinte nincs olyan szabad terület, ahol ne legelészne pár gyönyörű ló, kerek tehén, vagy csomó birka- ők mondjuk inkább a töltések- gátak oldalainak fűnyírói, nálunk a templomkerté is.
A legelőjük határa általában egyfelől az út, három másik oldalról- mint természetes kerítés-, a csatornák. Ezek partjain az elmaradhatatlan, szoborként meredő szürke gémek, a réten pedig a hosszú lábú gólyák.
Ezt a képet valószínűleg mindenki ismeri, aki az országba egyszer is eljutott.

De milyen visszalépésről van szó és miért kell?
A területek kiszárításával az emberek ‘hatalmas’ területekhez jutottak hozzá. Akkoriban valószínűleg kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a hosszabb távú következményeken elgondolkodjanak.

A polderek víztelenítésével a föld ha tényleg kiszikkad, azt már nem lehet visszatölteni, nem fogja felszívni a vizet. Ezáltal a talaj megsüllyed, a rajta levő házak megrepednek. Ha nem lakó-, hanem bármilyen más élőhelyről van szó, annak is vége, ezek a részek már nem fognak az eredetiként funkcionálni. Szerencsére van ahol ezt időben észrevették, majd elkezdték a vízszintet ellenőrizni és ha kell, visszapumpálni.

A talajvíz szintjének csökkenése miatt a probléma többek közt Rotterdamot, Frízföldet, Doordrecht- et, Haarlem-et és az IJsselmeer-t is érinti. Többek közt: ez még nem is a teljes lista. A veszélyeztetett házak száma pedig egyes becslések szerint több százezer, akár egymillió is lehet.
A fa tartószerkezetre építettek épületeknél ha a fa egy részen kiszárad, az elkezd sérülni rothadni. Ilyenkor a ház megereszkedik, a homlokzat megreped. Ez esetleg megelőzhető ha figyelnek rá és a víz szükség esetén pótolva van, hogy az oszlopokat folyamatosan ellepje. Más esetben a helyreállítás költsége magas, vagy az épületeket le kell bontani. Csekély több százezret is.
Ez az embereket érinti közvetlenül.
A másik is, de az nem ennyire nyilvánvaló.

A másik oldal az állatvilágra gyakorolt hatás, ami nem kicsi. Hogy is ne volna, amikor évtizedekkel ezelőtt egy csomó élőhelyet szinte egyik napról a másikra megszüntettek? (Ez nem egyedi, csak arra nem emlékezünk és már nem tudjuk felmérni: pl. annak idején Magyarországon is több mocsarat lecsapoltak.)

Itt viszont- remélhetőleg máshol is- rájöttek, hogy ezek legalább egy részét vissza kell állítani. Így megtették azt a lépést hátra, úgymond vissza a történelembe amit lehet, amit tudnak és bizonyos területeket ismét elkezdtek elárasztani. Ez nem teljesen új- már tavaly is 3000 hektárt ‘varázsoltak vissza’. Ez nem is olyan egyszerű mint látszik. Egyrészt itt is az az alapszabály, hogy ‘lehetőség szerint nem beleavatkozni a természet munkájába’. Ezért is történik meg néha az, hogy pl. éhen halnak a helyi vadlovak, mert nem szabad nekik segíteni– a másképp gondolkodó természetvédők, természetet szeretők felháborodására.

Itt, ez esetben, a szomszédságunkban végül sikerült meggyőzni a természetvédelmi szervezetet, így az állított egy kissé az optikáján- megengedte, hogy kicsit segítő kezet nyújtsanak az élővilág számára- és végül elkezdődött a projekt: visszamocsarasítani egy területet.
Eddigre a régi helyzet annyira meg lett változtatva, hogy már csak mesterségesen lehetséges az ilyesmit megvalósítani, komoly technikai segítséggel és sok- sok pénzért. A talajformálás, vízzel való feltöltés, a munka nem olcsó és ezzel nincs vége, majd pótolni, folytatni is kell.

A területen már volt egy kis tavacska, rajta két apró sziget a vízimadarak számára ideális fészkelőhelynek- ilyenről már korábban volt szó itt: https://frizfold.wordpress.com/2020/05/04/allatgyilkossagok-hollandiaban/ – , most ezek mellé egy jókora területre szivattyúzták vissza a vizet. Miért is kell ez?
Egyrészt megteremti azokat a feltételeket amik némelyik- sok- madárnak kellenek: azoknak, amik a sekély víz nélkül nem létezhetnek. Nekik a gyakran meredek csatornapartok nem megfelelőek. Most visszakaptak egy részt, ahol élni képesek.
Másrészt, ami lényeges: tény, hogy- maradjunk Frízföldnél, de akár érvényes az egész országra- sok a róka, elvadult macska, nyest, görény és egyéb vadászok, amik ínyencségként tekintenek a madártojásra vagy a fiatal fiókákra. Ezek a madarak általában simán a földön fészkelnek, így könnyű célpontot nyújtanak. Ha nincs más- márpedig kevés-, akkor a gazdák földjein raknak tojást, akik a mezőgazdasági munkálatok közepette vagy észreveszik őket, vagy nem.
Gondoljunk bele, hogy a madaraknak a vérükben van, hogy láthatatlanná tegyék a fészket és a tojásoknak/ fiókáknak is rejtőszíne van.

Az emberek pedig a ‘hátralépéssel’ ismét területet, esélyt adhatnak nekik. Nem csak azt az egyet ami a mi környékünkön van: támogatás jár érte, ha valaki ‘feláldozza’ a földjét. Remélhetőleg eredménnyel.