Hollandok Magyarországon: Ria

Csemőn járva két hollanddal tudtam hosszabban beszélgetni. Az első akivel találkoztam Hanno volt- a vele készül beszélgetés linkjét lenn találjátok-, majd felkerestem a másik helyet, egy – ahogy a helyiek mondták- ‘holland tanyát’. Erről már messziről egyértelmű volt, hogy megtaláltam, amit kerestem: nagyon rendezett, emellett egyszerű fehér és hívogató. Olyasmi, amihez Hollandiában már hozzászoktam.
A vendéglátóm egy kedves hölgy, Ria, aki hazánkban már évtizedes tapasztalattal rendelkezik.
Miért is jött Magyarországra?

A férjem már nyugdíjas volt, a barátaink pedig Lajosmizsén laktak. 2011-ben megkértek minket, hogy figyeljünk a házukra, míg vakáción vannak. Ez a Puszta (feljebb Pusztavacs, jobbra Mizseszék, Pusztatemplom, stb.) , ahol nagy volt a nyugalom, a tér. Ez mindkettőnknek nagyon tetszett, viszont arra, hogy egyik pillanatról kimondjuk: itt szeretnék élni, még nem volt elég. De továbbra is gondoltunk rá.
Általuk érintkezésbe kerültünk másokkal, akik szintén hozzánk fordultak, hogy menjünk hozzájuk is a házra/ háziállatokra vigyázni. Így voltunk Lajosmizsén, Ásotthalmon, Csemőn és Nyársapáton is. Számukra ez jó volt az állatok és a biztonság miatt, nekünk pedig megvolt a nyaralás. Jó volt nekünk is- itt lenni is, illetve a nyugalom és a nagy tér miatt.

2013-ban súlyos beteg lettem. A kemoterápia után egy pár hétre ide jöttem pihenni. A következő évben, 2014-ben megint ismerősök házára felügyeltünk, akkor épp Nagykőrösön, hat hét- közel két hónapra. Ekkor beszéltünk róla, hogy körül kellene nézni, de a férjemnek azt mondtam: beteg voltam és nem tudni, hogy ez vissza fog-e térni, mi pedig itt vagyunk… De ő azt mondta, hogy nem tart ettől. Végül megvettük ezt a házat. Eredetileg még nem azért, hogy tényleg itt lakjunk, mivel volt házunk Hollandiában, Zwartewaal-ban, Rotterdam környékén.

Eztán úgy döntöttünk, hogy a hollandiai házunkat mégis eladjuk. Kiürítettünk, majd szinte azonnal orvoshoz mentünk, mert akkor ő lett nagyon beteg. Végül 2018. januárjában elhunyt, tehát már 5 éve egyedül élek itt, a három lányom pedig Hollandiában maradt. Ez nem könnyű, de ők felnőttek és repülővel a közlekedés is megoldható.
Míg a férjem élt, addig rendszeresen mentünk autóval, de a gyerekeim nem akarják, hogy kocsival, egyedül menjek, tehát marad a repülés. Ez csak a korona időszakában volt máshogy, de akkor újra megbetegedtem.

Amire korábban nem gondoltunk az az, hogy ez nem a legszebb/ leginkább érdekes környék, tehát az unokáim számára nem elég izgalmas egy vakációra. A hely túl nyugodt, az utak rosszak. Például egyikük szeret kerékpározni, de itt az nem túl egyszerű.
Múlt héten biciklivel mentem el itthonról. Ehhez előbb ki kell sétálni a bekötőúton, mert a homokon nem lehet kerékpározni. Ahova mentem, az is homokút volt. Ez nekünk anno nem volt gond, mivel pont a nyugalom miatt jöttünk.

Mióta egyedül vagyok néhányan megkérdezik, hogy miért nem megyek vissza Hollandiába. De ott már nem szeretnék házat venni, bérelhető egyszerűen nincs, legalábbis ahonnan jöttem, ott nem igazán lehet találni. Mehetnék másfelé, akár Frízföldre is, de akkor ugyanannyit látnám a családomat, mint hogyha Magyarországon maradok.

Ami az utóbbi időszakban megváltozott, az az élelmiszerek ára. Sokkal drágábbak lettek, szerintem drágább, mint Hollandiában. Amikor 2015-ben jöttünk, egy zsemlét 9-13 forintért lehetett megvenni. Most nagyjából 50 forintba kerül. Ha Hollandiában bemegyek egy üzletbe azt látom, hogy az ottani árak valamivel olcsóbbak. Viszont az egyéb költségek Hollandiában borzasztóan magasak, ez itt más. Magyarországon az autózás, vagy akár az egészségbiztosítás díja még mindig kedvezőbb.

Az ingatlanárak is nagyon megemelkedtek. Amikor ezt a házat megvettünk, még jóval kevesebbe kerültek. Több házat is megnéztünk, olyat is, amiben mostanra már szintén hollandok élnek. Ezzel szerencsénk volt. Nem volt csúnya kívül, nem volt rendezetlen, vagy szemetes.

– Miben más Magyarország, mint Hollandia?
– Itt minden ráérősebb. Mostani tapasztalat a kórházról: nehéz időpontot kapni. Időpontra valamit elvégezni még nehezebb. Ha egy magyar azt mondja, hogy délelőtt tízre jön, akkor lehet, hogy délután kettőre érkezik meg. Ez elég észrevehető különbség.
Hasonló a helyzet a kórházban is. Teljesen nyugodtan adnak úgy időpontot, hogy mindenkinek reggel kilencre kell mennie, aztán várakoznak.
Ami még más, hogy Hollandiában tízkor kávéidő van. Elmehetsz valakihez egy kávét meginni. Ezt a magyarok úgy látom, hogy nem teszik.

– Kérdezni is akartam: ön itt egyedül él. Milyen a szociális élete?
– Élénk, de hollandokkal. Múlt héten sportolni voltam velük, nemsokára pedig más egyedülállókkal fogok találkozni. Ez egyfajta ‘eetclub’ (eten: étel/evés, club: klub), heti egyszer együtt eszünk valamelyikünknél, hol itt, hol ott. Ezen kívül rendszeresen járok úszni, azt is hollandokkal. Korábban az volt a benyomásom, hogy a magyar nők prűdek, szégyenlősek. Ehhez képest jókora meglepetés volt, hogy az uszoda öltözőjében az idős hölgyek is nyugodtan jártak anyaszült meztelenül. Ezt abszolút nem vártam volna. Ugyanezt tapasztaltam a kórházban is.

– Ön egy holland csoport tagja.
– Ha valaki már régóta itt van, a többiek által sok új embert megismer. Akik miatt anno Magyarországra jöttem, egyikük elhunyt, a másik visszament Hollandiába.
A Facebookon van egy magyarországi csoport, a Nagykőrös és környéke, hollandul. Ott szoktunk programokat szervezni, például Koningsdagra (a király születésnapja), Újévre, vagy akár egy barbecuet, ahol szintén másokkal is megismerkedünk.

Sok kapcsolatom van, de nem magyarokkal, így a nyelvet sem igazán lehet elsajátítani, ezért nem is haladok vele. Minden nap megpróbálok a telefon segítségével gyakorolni, de gondjaim vannak például a nyelvtannal. Ehhez valódi leckére, magyarázatra volna szükségem.
Az, aki a kinti munkákban szokott segíteni, szívesebben beszél velem angolul. Tehát tőle sem tudok tanulni.

– Hány holland lakik a környéken?
– Elvileg háromszázan is, de ezt nehezen hiszem el.

– Hanno, a korábbi beszélgetőpartnerem szerint a környékbeli hollandok nem igazán keresik egymás társaságát. Eszerint ő egy más típust ismer. Ön szerint pedig igenis, a hollandok összejárnak.
– Igen, bár nem mindenkivel. Én véletlen ismerkedtem meg egy nagyjából három kilométerre lakó ‘szomszéddal’, akivel nagyon jól kijövünk. Mivel egyedül kellett járnom a kezelésekre, jött velem Szolnokra és még most is velem tart, ha kontrollra kell mennem. Ezt nem kellene, de azt mondja, hogy mégis jön: ha esetleg rossz hírt kapnék, ne legyek egyedül.

– Volt nyelv miatt gondja a kórházban?
– Igen. Ez bonyolult. Mivel én nehezen értem meg a magyart, nem tudok/ nem merek beszélni. Az orvosokkal nagy szerencsém volt, mert mind jól tudott angolul. De az ápolók általában csakis magyarul értenek. Ott tehát kézzel- lábbal kommunikálunk. Amikor két éve műteni kellett, pont pozitív lett a koronatesztem is, tehát a koronaosztályra kerültem. Ott viszont maszkot kellett használni, amin át még nehezebb volt a kommunikáció is. De végül minden jól alakult.

– Ön szerint az itteni hollandok hány százaléka próbál magyarul tanulni?
– Mindenki. Többeket is ismerek akik leckéket vettek, majd leálltak, például mert nem nagyon haladtak. Ez egy borzasztóan nehéz nyelv. Ha egy hangot másképp mondanál akkor már mást jelenet, vagy nem értik meg. Ezen kívül teljesen más a nyelvtan és rengeteg a szabály.
Volt próbálkozás a csoportos nyelvtanulással is, de míg valaki teljesen kezdő volt, a másik már sokkal előrébb tartott és ez így nem működött. Én most online tanulok, bár ezt eredetileg nem akartam.
Néha a kórházban megkérdik: ön mióta él itt? Amikor mondom, hogy több mint hét éve, látszik az embereken, hogy elgondolkodnak: ‘miért nem tudsz még magyarul?’
Viszont úgy látom, hogy néhányan amikor észreveszik, hogy nem beszélem a nyelvet, megijednek, majd többé nem mernek megszólalni. Rendszeresen járok kezelésre, amit az orvos asszisztense csinál. Valószínűleg egy nagyon kedves hölgy, de nekem nem mer semmit sem mondani, mivel csak magyarul beszél.

Egészségügyi szempontból nézve nekem itt pozitívabb a tapasztalatom, mint Hollandiában volt. A háziorvosokat összehasonlítva viszont feltűnő, hogy az ittenieknek sokkal kevesebbet lehet, mint Hollandiában. Itt nagyon gyorsan tovább leszel küldve. Ha elvágod a kezed és össze kell varrni, elküldenek a sebészetre. Hollandiában ezt megoldja a háziorvos.
Másrészt itt egy kórház nem küld olyan gyorsan haza. Ezt jónak tartom. Persze nem kellemes ha kórházban kell maradni, de egyfajta biztonságérzetet ad.

Tavaly egy felülvizsgálaton az orvos angolul megjegyezte, hogy ugyanabban az évben születtünk. Visszakérdeztem, hogy akkor nem kellene már nyugdíjasnak lennie? Azt mondta, hogy azt nem lehet, nincs helyette más… Ez egy kórház, és nincs másik szakorvos.

A magyarokról: akikkel eddig kapcsolatba kerültem- például mert itt dolgoztak, felújítást végeztek- kedvesek. Tisztelnünk kell a másikat és én abszolút tisztelem a magyarokat, illetve mindenkit. Én döntöttem úgy, hogy ide jövök és itt is maradok. Tehát nekem kell elfogadnom, hogy a dolgok itt másmilyenek, mint Hollandiában.

Vera

Truckrun: kamionnal a boldogságért

Visszatérő rendezvény a fogyatékossággal élők mosolyáért:
Truckrun, West- Friesland

Truckrun: kamionos felvonulás, ahová a sofőrök testi- szellemi fogyatékossággal élőket visznek magukkal. Célja, hogy az utasok számára egy boldog, emlékezetes napot szerezzenek.

Elviekben ez nagyon egyszerűen hangzik: a lehető legtöbb kamionos jelentkezését várják, akik felajánlják, hogy az eseményen részt venni kívánókat kicsit megfurikáztassák.
A gyakorlatban a helyzet viszont jóval bonyolultabb: többek közt idő- és helyszín megszervezése, engedély az önkormányzattól, forgalomirányítók beszervezése és nem utolsó sorban szponzorok találása.

Az országban több helyen és időpontban tartanak hasonló felvonulásokat, amik célja ugyanaz: boldog napokat okozni a fogyatékkal élők részére.


A nyugat-frízföldi ötlet három lelkes sofőr kezdeményezése volt, akik 2018-ban a nemes célra egy Facebook-bejegyzéssel szerettek volna pár kamiont összegyűjteni, de a ‘pár kamionos’ jelentkezése helyett elárasztották őket a lelkes ajánlatok. Az első év sikere és felmerülő nehézségei után a következőnek már tapasztaltabban, szervezettebben álltak neki.

Eztán a rendezvényt a korona miatt két évig nem lehetett megtartani, de a Truckrun 2022-ben ismét megrendezésre került.
Ennek időpontja 2022. szeptember 25- én jött el, ahol a nyugat-fríz Hoorn ‘Ijsbaan de Westfries’ parkolójában 150 kamion gyűlt össze. A résztvevők maguk választhatták ki, hogy melyik járműbe, melyik sofőr mellé szeretnének beülni.

Ugyan hivatalosan dudálási tilalmat szabtak meg és ez a parkolóban jókora transzparensen nyomatékosan ki is lett írva, de ez- mivel az utasok a kamionozáson kívül erre vártak leginkább-, valahogy az indulás pillanatát követően feledésbe merült. Az első kigördülő kamionokat már fülsiketítő dudaszó kísérte, amit az utasok fültől- fülig érő lelkes nevetéssel, a parkolóban maradó kísérők és az utak mentén várakozók pedig – hallásukat megóvandó- gyakran fülbefogással értékeltek.

Ismét egy ‘egyszerű, de nagyszerű’ ötlet.

Idei hasonló rendezvényeket itt találtok: https://www.chauffeursverenigingen.nl/?q=content/agenda
Több helyen szívesen látják az önkénteseket is!

Videó: Truckrun, 2022. jún. 18.
https://www.youtube.com/watch?v=di3gs_TDkyQ

Vera

https://truckrunwestfriesland.nl/
https://www.truckrunachterhoek.nl/


Valentin- naptól háborús hírekig

Kora tavaszra hál ‘Istennek megszabadultunk egy csomó eddigi korlátozástól, úgymint maszkviselési kötelezettség és a koronaigazolások.
Persze mikor máskor: a környezetünkben még ezek eltörlése előtt- mintha a természet direkt ki akart volna tolni velünk-, végigsöpört a korona.

Hurrá, Valentin! (Amit amúgy nem ünneplünk, mert nem vagyunk Bálintok 😀 )
Plusz egy kis gyerekszáj
Februárban, Valentin-napra különleges meglepetést kaptam a páromtól: pozitív lett a koronatesztje. Ezt a napot ennél felejthetetlenebbé nem is tehettük volna, mivel egy ideig valóban nagyon beteg volt tőle. A kisfiam meg is ijedt:
Apa, én félek mert te nagyon öreg vagy és akkor bele is halhatsz!’
Persze pár napon belül majdnem mindenki megfertőződött. Szerencsére ekkor is meglátszott, hogy itt milyen kedves magyarkáink vannak: a másik családok ennivalóval, nasival, gyógyszerrel segítettek- támogattak minket, illetve állandóan figyeltek ránk és kérdezték, hogy hogy vagyunk. ❤

Amikor a páromon láttam, hogy lebetegszik de még tudtuk, hogy most tényleg koronás lett, mondjuk úgy, hogy ‘női megérzésből’ elmentem egy nagybevásárlásra, hogyha bármi is jönne, ne legyünk gondban. Így vettem konyhakész ‘holland-kínai’ ételeket is. Ezt a gyerekek nálunk nagyon szeretik, viszont én magyarként még mindig inkább frisset főzök. Így később meg is kaptam, hogy ‘most, hogy beteg vagy, végre ilyen finomakat fogunk enni?’
😀

Hurrá, a felgyógyulással megkaptuk az utazáshoz, ide-oda szükséges QR-kódot! Amit most már dobhatunk is ki, mert ahová mi megyünk, ott a kutyának sem kell. Sebaj. Azóta már az influenzajárvány volt a divat, úgyhogy gyorsan azt is beszereztük, hogy nehogy kimaradjunk a jóból. Jelentem: pár nap alatt túl voltam mind a kettőn, kivéve, hogy a koronával megszerzett fülgyulladásnak köszönhetően három hétig voltak egyensúlyzavaraim, illetve még másfél hónappal később is köhögök. De ‘amúgy’ nem volt vészes.

Magyar szó (majdnem) mindenütt
Viszont az ezt követő időszakban- nagy meglepetésemre- több helyen is találkoztunk olyanokkal akik vagy magyarul szóltak hozzánk- ez történt Sneekben, vagy csak azt tartották fontosnak közölni, hogy ‘az év egy részében a barátnőm is Magyaroszágon él’- ez pedig a fogászaton.

Legutóbb a Hema kávézójában álltunk sorban, amikor a beszédünk hallatán egy nénike hozzánk fordult, hogy magyarok vagyunk-e? Azt mesélte, hogy az édesanyja kilenc évesen az első világháború után, a nővérével együtt az egyik gyermekvonattal került Hollandiába. Őket külön- külön fogadták be, így még az idegen országban el is szakadtak egymástól, de ha jól emlékszem mindkettő itt is maradt. A minket megszólító néni 85 éves volt, az édesanyja már nem él. Túl sokat nem tudott a dologról. Ahogy mondta: anno nem igazán érdekelte, később meg az anyukája már nem nagyon beszélt róla. Magyarul nem tanult meg, de felismeri a nyelvet- legalábbis néhány szót, mint az igen, nem, finom. Ezeket hallotta meg tőlünk is. Annak ellenére, hogy magyarul beszélni már nem tud és anno a magyar gyökereit annyira nem érezte fontosnak, most úgy gondolta, hogy meg kell szólítania minket.
Végül vele ittam meg a kávémat. Azt mondta jó volt visszaemlékeznie és kutatni az emlékei közt. Engem meg persze érdekelt, mert ugyan a holland gyermekvonatokról már sokat olvastam és elég sok ismeretet összegyűjtöttem, de olyannal még nem találkoztam, aki ennek valódi emlékét őrzi. Persze a rajta ülő egykori gyerekek már mind el is hunytak…

– A gyermekvonatokról, röviden: az első világháború után, 1920-tól Magyarországról több vonat indult az akkori semleges országokba, többek közt Hollandiába is. Ezeken több ezer rászoruló gyermek utazott, hogy idegenben felépüljenek- megerősödjenek, majd eztán térjenek haza. Ez utóbbi nem mindig így történt, ahogyan ennek a néninek az édesanyjánál és nagynénjénél sem. Ők egész életükre itt maradtak.
Erre emlékezve 2020- ban és tavaly, Hollandiában és Magyarországon is egy csomó rendezvényt, kiállítást, vagy épp konferenciát rendeztek. –

Meseország mindenkié’ hollandul, egy könyvesbolt polcán. Fordította Alföldy Mari.


Sneekben az egyik üzlet tulajdonosa szólalt meg magyarul a hátam mögött. Azt kérdezte: ‘Magyarországról?’ Nagyjából ennyit tudott a nyelvünkön, na meg a ‘kötelező’ szavakat (köszönöm, szia, szép, egészségedre…)
Ő azt mesélte- már hollandul-, hogy régen egy ideig magyar párja volt.

Sneekben nem csak ez lepett meg, hanem- már nem először- az is, hogy mennyire odafigyelnek mindenkire. Már megszokott módon most is ott állt a könyvesbolt asztalán a többféle olvasószemüveg, hátha elfelejtetted magaddal vinni. Persze ez üzletpolitikának is jó, mert hátha beleolvasol egy könyvbe és azt meg is veszed…
Most a gyerekkönyvek közt kiemelt helyen volt a ‘Meseország mindenkié’ holland változata.

Egy cipőboltban pedig a ‘normál’ vevőkön kívül a speciális igényűekre is gondoltak: egy külön polc volt tele az extra nagy méretű női alkalmi-, sport- és férfi lábbelikkel. (Nőiben 43-46-os méretig.)

Ez volt még a ‘boldog békeidőkben’. Azóta mindenki tudja, hogy mi történt…
Sok minden- cég, bolt, iskola- érzi az ukrajnai háború hatását, még ha- szerencsére- nem is úgy, mint ott helyben, vagy a közvetlen országokban, pl. Magyarországon. Itt az üzemanyag, fűtés, némely élelmiszer árán látszik, illetve néhol pár cikk nem/ ideiglenesen nem kapható.

A Nagy Holland Áremelés
Az, amit magyar cikkekben olvastam a ‘Nagy Holland Problémákról’ , erősen eltúlzott. Igazságalapja az van.
Áremlés van bőven, az igaz. Az energiaválság- orosz gáz- és az ukrajnai háború miatt nagyon megnőttek az árak, mint talán mindenhol.
Van, ahol nincs napraforgóolaj. Ezt speciel én nem tapasztaltam, nálunk van és volt. Az ára magasabb, de tekintve, hogy Ukrajna a fő beszállító: totál érthető. Itt az a fajta Nescafe nincs amit szeretek, de soha senkinek ne legyen nagyobb baja, mint az, hogy nem tud Nescafét inni 🙂 . Úgyhogy ezt nem nevezném problémának.

Vannak olyan barátaim, akik az energiaáremelés óta lejjebb vették a termosztátot- biztos ami biztos, hogy a számlát ki tudják fizetni- és azóta a nyaralásra vett hálózsákba, vagy plédbe burkolózva ülnek este a tv előtt. A számlájukat nem láttam. Ők azt mondják, hogy ez megelőzés, nem pedig következmény- ami nem mindegy.
A mi számlánk is nőtt, kb. húsz százalékkal. Van ismerősünk, akinek több mint a duplája lett, de nekik másfajta energiaszerződésük van, ugyanis az ár nagyon függ a szolgáltatótól és a szerződéstől.

A Holland Statisztikai Intézet adatai alapján egy év alatt a fűtés/ energia ára 100 %-kal nőtt, az átlagos infláció pedig közel 20%. Ez nem finom, valóban.
Támogatások, segítség: az energiaszolgáltatónk a múltkori, áremelésről írt levelében rögtön részletfizetési lehetőséget is felajánlott (mindenkinek és amit köszönettel, de mi nem veszünk igénybe).
Az önkormányazt az alacsonyabb jövedelműeknek 800 eurós támogatást ad, illetve most csökkenti az üzemanyag jövedéki adóját, később pedig az energiaadót.
Van lakhatási támogatás, Élelmiszerbank és ilyen-olyan egyéb lehetőség. Persze ezek úgy a jók, ha NINCS rá szükség. Korábban is volt már szó róla, hogy Hollandiában is vannak szegények- igaz, ez jócskán másabb, mint otthon.

De fura érzés ezt otthoni cikkekben látni. Hét éve, amikor kijöttem a kenyeret 99 Ft-ért vettem. Most mennyi is? 400?
Azért a holland árak ez idő alatt nem mentek fel négyszeresére, a rászorulók számára pedig támogatási rendszer van. Persze az áremelkedés mindenkit rosszul érint- én sem örülök neki- és az élet Hollandiában sosem volt olcsó.
Szóval a híreknek alapja van, az igaz, de itt még mindig meg tud élni egy egyedülálló szülő két- három gyerekkel, egy fizetésből. Ilyenek vannak a szomszédainkban.

Bemelegítés az iskolában az ukrajnai menekülteket támogató ‘sponsorloop-ra’

Orosz- ukrán barátok
Nekem- a korábbi holland nyelvtanfolyamnak köszönhetően- sok nemzet tagjai közül vannak ismerőseim, köztük orosz és ukrán is. Azt, hogy most ezt a helyzetet az iskola- aminek profilja a különféle nemzetiségű emberek tanítása- hogyan tudja kezelni, el sem tudom képzelni.

Az orosz barátnőmmel a háború kitörése óta csak egyszer volt időnk kávézni. Ez idő alatt természetesen jócskán volt szó erről a témáról is. A médiában több hír volt arról, hogy hollandiai oroszokat zaklattak. Őt még nem, de a feszültségtől már így is elsírta magát.
Én pedig őt is, illetve a korábbi tanfolyamomon levő ukrán lányt is kifejezetten szeretem és borzasztóan sajnálom őket. Mindkettőt, mert mindketten abszolút ellene vannak az egésznek és értetlenül- félve nézik a történteket. Mindkettőjüknek otthon maradt a családja- a szerelem hozta ki őket-, így féltik az övéiket.
Ez nem az ő háborújuk, ők ‘csak’ békét szeretnének.

Ráadásul az orosz lánynak holland férje, kislánya van. Ő a fiam egyik barátja. Az általános iskolában pedig napi szinten meghallgatják a ‘Kinderjournaalt’, azaz a gyerekhíreket. Ez ugyanazokat a fontos témákat dolgozza fel, mutatja be, mint a ‘normál’ hírek. Nem is lebutítva, csak éppen gyerekek számára érthető nyelven. Szegény kicsi lány pedig tudja, hogy ő félig orosz és most azt hallgatja, hogy az oroszok rosszak- mert amit Oroszország tesz, az tényleg az.

Külföldiből földönkívüli
A mi általános iskolánk minden évben segélyakciókat szervez egy-egy fejlődő ország javára, most épp a Malawi Köztársaság volt soron. Emellé jött hirtelen Ukrajna is: a háború pont ugyanazon a héten kezdődött, mint a Malawi megsegítésére indított szponzorakció.
A gyerekek különféle ötletekkel álltak elő, amivel pénzt tudtak gyűjteni. A fiam a helyi nagymamája kíséretében a környék minden házához becsöngetett, hogy Ukrajna/ Malawi támogatására visszaváltható palackokat kérjen. Azok árát vitte a suliba leadni. Mivel ő közvetlen, persze többekkel leállt kicsit csevegni is. Az egyik helyen hirtelen nem jutot eszébe a ‘buitenlander‘ szó, ehelyett ‘buitenaards-ot’ mondott. (Land: ország, Aarde: Föld)
Így lettünk hirtelen külföldiből földönkívüliek.

Szponzorakció, kerekesszékkel
Más gyerekek pénzért nyírtak füvet, vagy kertészkedtek. Egy pár napja pedig ‘sponsorloop’ volt: a gyerekek kaptak egy papírt, amire szponzorokat lehetett gyűjteni. A megadott napon az iskola körül futottak köröket, ezt jutalmazták a szponzorok (általában a szülők, nagyszülők, néha a sportszervezet vagy hasonló) egy fix összeggel, vagy megtett körönként valamennyivel.
Emellett a gyerekek rajzaiból, kreálmányaiból egy kisebb kirakodóvásárt is csináltak, ahol anyuci-apuci persze még megvette a gyermeke műalkotását is, ezzel is támogatva a jó célt. Ehhez karkötőket, muffinokat, rajzokat, illetve méhek és pillangók által kedvelt virágok magkeverékét készítették és árusították.

A fiam sulijába jár egy kerekesszékes kisfiú is. Természetesen (itt természetes) őt sem hagyták ki: az egyik tanár tolta végig körbe- körbe. Ugyanúgy megcsinálta a programot, mint mindenki más. Még a bemelegítésnél is ott volt a többiekkel, a maga módján részt is vett benne.
A nap végére az iskola több mint 2000 eurót szedett össze. A totál összeg (három hét alatt) több mint 11.000 euró! Egy iskoláról van szó. Ezt felezték Malawi és Ukrajna közt. Az ukrjanai menekülteket segítő csekket az iskola meghízottjától tegnap vette át a helyi polgármester.

Rakéta az úton
Múlt héten jelent meg a sajtóban, hogy egy különleges szállítmány tart az egyik fríz sziget felé: egy rakéta.
Persze- főleg a háború miatt- nagy feltűnést okozott. A rakétaszállítás oka: pont most jött el az általános iskolák egy projektjének az ideje. Ennek keretében, többek közt André Kuipers űrhajós kezdeményezésére egy SpaceBuzz rakétát visznek az országban iskoláról- iskolára. Most épp Terschellingre, a szigetre. A gyerekek így tanulhatnak a bolygóról, beleülhetnek annak mozgó székeibe és ‘virtuális sétát tehetnek a világűrben’.
Az meg, hogy épp ilyenkor szállítanak rakétát- még ha másféle is-, buta véletlen.



Vera

https://www.elte.hu/content/a-gyermekvonatok-de-hongaarse-kindertreinen.e.12375

https://lc.nl/friesland/Een-raket-op-transport-naar-Terschelling-Het-heeft-allemaal-te-maken-met-een-basisschoolproject-27563559.html?fbclid=IwAR0Hm3_fMiTokLQ0VP50eOTLb1ENJ_d_PzQX9YKVTm-dAue-ql0HVzP8D8s

Down- szindróma világnapja

Nem véletlen, hogy a Down- szindrómások világnapja éppen 21-re esik. A Down- szindróma egy veleszületett kromoszóma- eltérés, ami a 21. kromoszómapár hibás osztódása miatt jön létre.
Az ezzel a szindrómával születettek esetében többnyire súlyos, vagy enyhe értelmi fogyatékossággal és különböző egészségügyi problémákkal járhat (Google).
Másik szempontból viszont a Downosokat általában borzasztóan szerethető és szerető, kedves embereknek írják le.

A kisfiamra várva a helyi logopédia várójában különféle folyóiratok, könyvek és ismeretterjesztők vannak a ‘másoktól eltérő’ emberekről. Dadogóstól kezdve, bármeddig is.
Itt találtam rá a gyönyörű képeskönyvre, ami Down-szindrómás gyermekek fotóit tartalmazza, a szüleik rövid kis leírásával kiegészítve. Kis betekintés abba, hogy ők hogyan is látják ezt, telis- teli szeretettel.

A könyvet elhozni nem tudtam, így míg a kisfiamra vártam készítettem pár képet, hogy be tudjam mutatni. Érdemes.

Linde, 3 éves
‘Az emberekben megvan az a fogyatékosság, hogy a társadalomban mindennek ‘normálisnak’ kell lennie. De mi is a normális?’

Luc, 3 éves
‘A legnagyobb problémát a Down-szindrómánál a környezet tudatlansága és az előítéletek jelentik. Sokszor gondolom: nem cserélnék senkivel, semmi pénzért. Természetesen egy Down-szindrómás gyerekért harcolnod kell. Űrlapokat kitölteni, segítséget intézni és aktívan nyomon követni. Mégy a logopédushoz, gyermekorvoshoz, fizoterápiára. Keresni kell megfelelő iskolát, stb. De ki mondja azt, hogy nincs semmi gondod, ha másmilyen gyermeked van?’

Pien, 3 éves:
‘Pien születése bonyolult és nehéz volt, emiatt eléggé elformátlanodva született. Többszöri kérdésünkre a szülésznő azt mondta, hogy nincs semmi baja. Mi viszont tudtuk, hogy valami nincs rendben. Ez azért történt, mert Brigitte az egész terhessége alatt érezte, hogy valami baj van. Néhány órával később ezt a megérzés beigazolódott. Mi pedig olyan boldogok voltunk, hogy Pien-nek ‘csak’ Down- szindrómája van!’

Siebe, 2 éves:
‘Úgy gondolom, hogy szerencsénk van Siebe-vel.
Egészséges és még nem találkoztunk bonyolult kérdésekkel. Ezek egész biztosan megérkeznek, de az álláspontunk az: ‘Egy idő után mindig megjön a megoldás.’
Itt is megtaláljuk az utat.
Mindenkinek ilyen gyereket kívánok, mint Siebe!’

Jim, 3 éves:
‘Egy strukturális ultrahang után elmondták nekünk, hogy Jimnek 30% esélye van arra, hogy kromoszómarendellenességfel szülessen. Nagyon is lehetségesnek találták, hogy ez egy nem életképes változat. 34 hetesen beleegyeztünk egy sürgősségi vizsgálatba. Ennek következtében beindult a szülés és megszületett Jim. Ahogy megláttuk a szép kis fejét azonnal tudtuk, hogy Down- szindrómája van. Ez hatalmas megkönnyebbülés volt, mert már tudtuk, hogy életképes.’
Lisa, 7 éves:
‘Lisa egy teljesen átlagos gyerek, akinek véletlen extra kromoszómája van. Nem marslakó. Olyan képességekkel rendelkezik, amiből sokan mások is tanulhatnának:
szeretet, elfogadás és a mában élés.’

Lisa, 6 hónapos:
‘Lisa New Yorkban, császármetszéssel született. Születése után a gyermekorvos azonnal látta rajta a Down első jeleit, de úgy határozott, hogy ezt nekünk csak valamivel később mondja el. Azt szerette volna, hogy először ismerkedjünk meg a lányunkkal. Amikor kérdeztem, hogy egészséges- e, azt mondta: ‘Lisa tökéletes!’.
Ennek akkor kettős jelentése volt és ezt mi csak később ismertük fel. Lisa az Lisa és tökéletes- az összes extrájával együtt.’



A könyv pl. itt található meg: https://www.deupsidevandown.nl/de-stichting/projecten/boek-de-upside-van-down

Vera

https://www.bol.com/nl/nl/p/de-upside-van-down/1001004010938652/?Referrer=ADVNLGOO002008J-G-114976568357-S-862359478722-1001004010938652&gclid=CjwKCAjwxOCRBhA8EiwA0X8hiwcALFbI8NuXLZt2ZYuTM5nLwicpzN0qu4P8_zeWuR25RKWFfbfesRoCl8EQAvD_BwE

A nem várt utazás

Mit tehet az ember a családjától úgy 1500 kilométerre, ha az otthon maradt felnőtt gyerek bejelenti, hogy babát várnak?
Mit tehet akkor, ha a gyereke otthon kórházba kerül?
Ha a szülője meghal úgy, hogy egy éve nem tudtak találkozni? És még nincs is vége…


Amikor külföldre költöztünk azt mondtuk egymásnak a családtagjaimmal, hogy bármikor- bármi történik, csak felülünk a repülőre és hazamegyünk. Ilyen egyszerű. Volt.
A fene sem gondolta, hogy minden ennyire meg tud változni. Minden IS.


A jelenlegi szabályokat eddig megpróbáltam a lehető leginkább betartani. Az utazási korlátozást kamerás beszélgetésekkel váltottuk ki. Egyedül a szüleim aranylakodalmára terveztem hazautazni, de arra mindenképp. Júliusra. Arra amit kérnek azt megteszem, legyen az oltás vagy teszt. Kerül amibe kerül.
Általában egy évben egyszer megyünk. Legalábbis ez volt, K.e. – Korona előtt. A külföldön élők helyzete ilyen téren eléggé ellehetetlenült.


A nagylányom az elmúlt hetekben rendszeresen küldözgetett fotókat egy parányi fészekről, amit kismadarak közvetlen az erkélyük előtti tujára építettek. Pesten, zöldövezet.
A hidegek elmúltával ahogy kijutottak az erkélyre, vették észre a madarakat. Azok valószínűleg már úgy voltak vele, hogy késő, elkészült az otthonuk. Lesz ami lesz.
Én pedig sorban kaptam a fotókat, ahogy a mamamadár elrepült. Először csak magáról a fészekről, majd egymás utáni napokon egy- két, végül öt picurka tojásról. Tengelicek. Még sosem láttam őket élőben. Védett, viszonylag ritka kismadár. A fészke elférne a tenyeremben.


Évek óta visszatérő gondolatom, hogy felhív otthonról a (z egyik) gyerekem: anya, nagyi leszel!
Nemrég megtörtént élőben is… Azzal, hogy »de ne gyere még, még fiatal, hamarosan pedig úgyis találkozunk. Nyáron, júliusban.«
Hetekig sírtam itthon, hogy hogyan leszek nagymama ilyen távolból? Hogyan tudok JÓ nagyi lenni innen?

Pár héttel később pedig ismét jött egy telefon: »Anya ne ijedj meg (azonnal szívroham, tudom, hogy ez csak bajt jelenthet). Méhen kívüli terhesség, azonnali műtét.«
És az érzés, hogy az egészséges, huszonéves gyereked egy pillanat alatt életveszélybe kerül- az unokáról meg már ne is beszéljünk. Már hiába.

»De ne gyere anya, segíteni nem tudsz, rendbe fogok jönni. Utazni bonyolult, a kistesók iskolába kell, hogy járjanak… Koronaidőszak, ehhez kapcsolódó szabályok, fertőzésveszély. Ne bonyolítsuk. Találkozunk júliusban a nagyszülők jubileumán. Hamarosan.«

Ismét hosszú sírások: nem leszek nagyi. Még nem.
-Amúgy meg franc a koronába és a szabályokba! Most épp úgy látom, hogy a kinn élőkre egy ‘gyengéd’ nyomás nehezedik: ha a családod látni akarod, költözz haza vagy így jártál. Persze lehet, hogy most csak a történtek miatti állapotom miatt érezem.-

Úgy egy- másfél héttel később egyik éjfél körül telefon, otthonról. Az egyik testvérem: apa meghalt. Hirtelen, minden előzmény nélkül. Megyünk! Azonnal. De hogyan? Állítólag hónapokba is telhet, mire mostanában meg lehet oldani egy temetést. A korona miatt. A faluban megszokott 2-3 nap helyett 2-3 hét vagy akár 2-3 hónap. Várunk. Megint.
Addig is utánanéztünk a lehetőségeknek, majd a repülést hamar el is vetettük. Az élménybeszámolók nagyon vegyesek, egymásnak gyakran, borzasztóan ellentmondóak. A gépeket hol törlik, hol nem, lutri. Így nem lehet, nem merünk.

This image has an empty alt attribute; its file name is kepernyokep-2021-05-17-13-15-00.png

Kiválasztottam egy szimpatikus, jó hírű fuvarozót. Egyelőre csak a helyzet vázolásával megkérdeztem mik a lehetőségek, ár, illetve, hogy mire lehet számítani a határokon. Visszatérünk rá, ha ki van tűzve a temetés ideje.


Ezt nagyjából másfél hét után kaptuk meg: gyerekek, akár azonnal indulhattok, pár napon belül temetés. Normál esetben ennek megoldása nem túl bonyolult, de most a korona miatt úgy éreztem, hogy minden is borult.
Azonnal, legalábbis nagyon gyorsan fuvart szervezni… Akivel szerettem volna menni, épp nem tudott. A többi pedig akit szívből ajánlottak, már teli kocsival rendelkezett.
Akivel lebeszéltük végül, az egy nappal indulás előtt küldött üzenetet: bocs, koronás lettem. Eztán persze már minden felkeresett fuvarosnak csak későbbre volt indulása tervezve: szombaton reggel/ szombat délután indulnánk, jó lesz? -Nem, nem lesz jó. Apukámat aznap temetik.
Kapkodás, üzenet ide- oda, majd jelentkezett egy fiatal srác, aki időben meg is érkezett és elvitt minket Pestre.
Odaértünk.

Közel egy éves távollét után nem épp így képzeltem a találkozást. Azt hittem örömködni fogunk, megyünk ide- oda, kirándulni, beülni valahova, sok szépet megnézni, kikapcsolódni.
De legalább meg tudtam ölelgetni a gyerekeket- oké, felnőttek már, de nekem a kicsi gyerekeim maradnak. Ha házas is, nekem kicsi- max. kaptam még egy gyereket.
Kicsit kisírtuk magunkat együtt is. Aztán szombaton apukámtól elbúcsúzva is. Nem volt hagyományos temetése, csak összegyűltünk náluk és beszélgettünk, sztorizgattunk. Találkoztam végre az anyukámmal, a testvéreimmel is.

Elmentünk a nagylányomhoz, megnéztük a fészket is. A mamamadár gyanakodva pislogott ránk, de valójában nem nagyon zavartatta magát, mi pedig nem mentünk közel. Ahogy elrepült, megláttam a kis tojásokat. Másnap- harmadnap pedig fotót kaptam a kicsi, csupasz fiókákról. Előbb csak egyről, majd mind az ötről. Kopaszok, nagy fekete, csukott szemmel, pár sárga pihével. Olyan rondák, hogy a már szinte szép. 😀

Pár napot terveztünk még maradni. Időközben elkezdtük szervezni a visszautazást. Fel volt már véve a kapcsolat T-vel, a fuvarozóval, akivel először szerettünk volna menni. Mondta, hogy hamarosan keres minket és megbeszéljük a részleteket. Meg is történt, írt. Elkezdtünk beszélgetni- neki a péntek volt indulásra kitűzve, mi még vacilláltunk, hogy péntek legyen vagy szombat. Eddig jutottunk, amikor ismét jött egy telefon: meghalt egy családtag, egy barátunk.

-Sajnálom T. , hogy így alakult. Komolyan… Remélem elhiszed.-
A fuvarozóval ismét nem tudtunk utazni. Most rajtunk múlott: a történtek miatt úgy döntöttünk, hogy maradunk még. Maradnunk kell.
Megpróbáltunk ott lenni a második temetésen is- illett volna, szerettük volna. Először úgy tűnt, hogy pár napon belül meg lesz tartva. Aztán kiderült, hogy ez valami félreértés és nem tudjuk megvárni. Elindultunk vissza Hollandia felé.

Magyarország felé »hasítottunk, mint a gép«, visszafelé valahogy minden összejött. Baleset az autópályán, emiatt órákig tartó dugó. Több órás várakozás a magyar- osztrák határnál. Ezer sebességkorlátozás útépítés miatt. Persze emiatt sokkal hosszabb menetidő, nyűgös- összevesző kicsik az autóban. A plusz sok-sok órás út miatt elálmosodó sofőr. Többszöri leállás út közben, kicsit szundikálni, hátha segít. Végül nagy nehezen, de csak hazaértünk. Épségben, csak elmacskásodva és nagyon- nagyon fáradtan. Agyilag is, az otthon történtek miatt.

Egy év telt el a családom nélkül, egy évet vártam rá, hogy valóban találkozhassunk velük.
Örülök nagyon, hogy végül sikerült, de bár ne ilyen áron… A mostani otthon töltött »vakációnkat« szívesen kihagytam volna, ha lehet. Ha máshogy lehet.

Már itthon voltunk amikor a nagylányom küldött egy fotót. Az üres, elhagyott fészekről, valami ragadozó látogatása után.


Vera